Hétköznapokban a csoda, csodában a hétköznapi

Léthazugság, életút, berögződések, önáltatás, nevezhetjük sokféleképpen. Mindannyian járunk egy úton, és kívülről szemlél bennünket mindenki más, rosszalló pillantásokat vetve felénk és csóválva a fejét. Az egyetlen dolog, amire ráhatásunk van, az, hogy felnézünk-e, vagy egyszerűen, mint egy jó igásló, lehajtjuk a fejünket, letekintünk a saját utunkra és megyünk tovább.

Igáslovak, vagy rabszolgák vagyunk a saját életünkben is? Igen, egy bizonyos értelemben. Akárhogy döntünk, mindenképpen egy cél alázatos, vagy csupán alárendelt szolgái vagyunk. Besorakozhatunk más célja mögé, dolgozhatunk egy gyárban, ahol csomagolóként és igazgatóként is az a nagy és magasztos célunk, hogy gyorsan és olcsón állítsunk elő minél több befőttet, hiszen nekünk ebből származik hasznunk. Lehetünk hittérítők, vagy zöldek, mert az mennyire szép dolog, amúgy is bírjuk Istent, vagy tetszenek az újrahasznosított ruhák és szeretünk tüntetni. Vagy foghatjuk magunkat, a sarkunkra állhatunk és belekezdhetünk a saját utunkba, egészen egyedül. Ez az út járatlan, akadályokkal és rosszakarókkal teli. Itt vállalkozóvá és hajótörötté vállunk egy személyben egy lakatlan szigeten. Itt mi szabjuk a célokat, magunk "csomagoljuk a befőtteket" és saját magunkat kérjük számon, ha nem teljesítettük az előírt tervet. Többfrontos háború ez, amit egymagunk vívunk, de szépen lassan alakulnak a dolgok, tyúklépésben haladunk, de, ha vállaljuk a felelősséget és a piszkos munkát is, sok-sok tyúklépéssel odébb valami olyasmit szemlélhetünk majd, ami még nem volt, amit mi hoztunk létre, és lassanként kezd egymaga is mozgásba lendülni.

Azért odabent mindenki sejti, mire rendelte őt a sors, vagy teremtette az Isten-kinek hogy tetszik-, ezt az utat, korántsem elég megtalálni és sehol nincsen a félsikertől. Az életünk folyamán bármihez kezdjünk is, akár külső kényszerre vagy belső indíttatástól vezérelve, mindig eljön az a pont, hogy a gyerekjáték már nem gyerekjáték többé, meg kell feszülnünk, az élet próbára tesz minket és ezen a ponton dől el, hogy valóban lesz-e belőlünk valami, vagy csak volt tehetségünk, lehetőségünk, egy villanásunk, aztán pedig csillag módjára hullottunk-e alá.

De ilyenkor, mikor meg kell feszülnünk, nem lesz mellettünk az, akire még korábban tekintgettünk, hogy vajon mennyire forgatja a szemét az életünket látva. A nagy próbákat mindig egyedül éljük át, rosszakarók, támogatók és mindenféle társ nélkül. Éppen ezért kell jó igáslóként leszegni a fejünket, a saját utunkra koncentrálni, hogy ne egy kis, párhuzamos mellékösvényen kelljen a kihívásokkal szembesülnünk, amerre valaki más térített el bennünket.

Néha egy gondolat beszökik a fejembe. Mindig tudom, már az első percben, hogy nem átutazóban van, ugyhogy próbálok, úgy tenni, mintha mégis így lenne. 

Meglátok egy reklámot, valaki kimond egy szót, olvasok egy nagyon mély mondatot, ami csak nekem az, és akkor elkezdődik...

Eljátszom a gondolattal, latolgatom a lehetőségeket, aztán megpróbálom félretenni, hogy akkor jol van ez "végig van gondolva, el van döntve", aztán megyek tovább. Ilyenkor furcsák a napok, semmi sem szép és valahogy nem stimmel az, ami azért többnyire szokott, valami motoszkál odabent.

Várom, hogy valaki kitalálja, rákérdezzen, lehetöséget adjon, hogy kimondjam. Az Istenért sem kezdenék bele magamtól. Várok, és a gondolat egyre jobban elharapódzik és màr ő maga is rosszul érzi magát "odabent". Egyre csúnyább és lassan a lehető legrosszabb formát ölti, aztán nem várol tovább.

Megcsonkítva, a lehető legelőnytelenebb formájában hagyom, hogy felszínre törjön, azaz lököm ki magamban, okádom bele a világba. Mint panaszt és vádat sajat magammal szemben. 

#Diplomácia mesterfokon

Az életben nincsenek abszolút értékek, melyek alapján megítélhetnénk önmagunkat, vagy bárki mást. Mégis mondhatjuk, hogy 3 fő területből áll össze az életünk, ez mindenkinél azonos, a súlyozás azonban eltérő. Éppen ezért kerülünk néha félreértésekbe és konfliktusokba, hiszen kinek a pap, kinek a papné, na meg persze, kinek a munka, kinek a család. Abban azért megegyezhetünk, hogy a társ megtalálása mindenkinek fontos, akár milyen is legyen ez az eszményi személy.

Ezzel persze le is lőttem a poént, de sebaj. Életünk során talán időrendben is a legelső és legfontosabb feladatunk, hogy megtaláljuk azt, miben ki tudunk teljesedni. Nem azt, amivel kielégítjük mások várakozásait, vagy, amivel elég pénzt tudunk keresni egy megfelelőnek vélt életszínvonalhoz, hanem azt, amit úgy "l'art pour l'art" is szívesen csinálunk. A világ úgy is elég gyorsan változik, lehet, hogy a kényszerűen kiválasztott szakma el is tűnik, mire végzünk az erre felkészítő képzéssel, így manapság talán még hangsúlyosabb az, hogy olyasmit válasszunk foglalkozásunkul, ami nem csupán munka, de sokkal inkább hivatás lesz számunkra.

Az élet következő nagy kihívása, hogy olyan társat találjunk magunknak, akivel kiegészítjük egymást- igen, ilyen szörnyen klisésen-, nem is lehet ezt másképp mondani. Egy kapcsolatban a legfontosabb, hogy tudjuk értékelni a másik erényeit, tolerálni a hibáit, de mindenképpen legyen benne valami olyan, amiért  tiszteljük és, amit szeretnénk eltanulni tőle. Én itt persze emberi dolgokra gondolok, de ki tudja, lehet, hogy valakinek az adja egy kapcsolat alapját, hogy a párja által profi szobafestő szeretne lenni, sose lehet tudni...

Itt talán néhányan felhördülnek, de sose rejtettem véka alá és nem is fogom, hogy nem egy emberi élet fő céljának és értelmének a családalapítást és a gyermekvállalást tartom. Annak halogatásáról is meg van a véleményem, de úgy gondolom, aki saját döntéséből kifolyólag nem vállal gyermeket, annak soha nem lehet igazán teljes az élete. Ezt leginkább a meddő nők és nemzőképtelen férfiak tudnák bizonyítani egzisztencialista társaiknak. A gyermekvállalás nem csupán emberi ösztön, a szerelem és összetartozás valódi megpecsételése, hanem egyfajta társadalmi és nemzeti felelősségvállalás is. Nem a születésszám javítása miatt, de sokkal inkább azért, hogy az ember tovább adja értékrendjét és igyekezzen magából az élet minden területén a lehető legjobbat megtanítani gyermekének. Ahogy én hiszem, a gyermek két ember legjobb tulajdonságainak és összetartozásának "elegye" kellene, hogy legyen. Örülnék, ha ezt a nézetet többen osztanák, mert egyelőre nem látom ezt a sok boldog és jól "megkonsruált" gyermeket...

Ismertem egy lányt. Vidékről jött, szép neve és mégszebb arca volt. Ahogy ő maga is mondta, otthon mindene megvolt. A családja mindig azon volt, hogy semmiben ne szenvedjen hiányt. Lakása, autója, jó munkahelye volt, de 1-2 év után úgy döntött, ez nem elég, azaz nem így. Otthagyott mindent, feljött Pestre, hogy egymaga lehessen és egy kicsit arculcsapja az élet-még, ha ő nem is erre gondolt először.

Egy gyros-büfében dolgoztunk együtt vagy egy hetet. Egy török tulajdonosnál lakott, heti 6 napot dolgozott éjszaka, egyre többet késett, egyszer be is sokalt a nagy szabadságtól és hazament. 

Mikor legközelebb láttam újra ki volt virulva. Soha senkinek az örömének nem örültem még annyira, mint akkor az övének. Annyira akarta a boldogságot és a világ végére is elment volna érte. Ez esetben szó szerinte így is történt: felélesztette a kapcsolatát egy régi ismerősével, gyorsan beleszeretett és indult hozzá Torontóba.

Akkor hátra volt még egy hónap az indulásig, a csuda tudja, hogy valaha elutazott-e vagy még az indulás előtt rájött, hogy az a fiú is a család baràtja, így mégsem őbenne találja majd meg a boldogságát.

Ijesztő így visszagondolni. Nagyon kedveltem azt a lányt, de szántam is. Egyik percben megérintette az eget, a másikban összeomlott, igazi kamasz volt huszonéves létére is. Úton volt, mikor találkotzunk, de szívből kívanom neki, hogy minél hamarabb révbe érjen. Ne máséba, hanem a sajatjába!

Mit mondhatnék? Vak voltam, mindig az vagyok.

Tartozni akartam valakihez és valahová minden áron, de midigis tartoztam, ahogy mindenki tartozik. Mondják, hogy a családját nem maga választja az ember, de, hogy milyen viszonyban van velük az már döntés kérdése.

Életem legszebb napja volt, mikor úgy döntöttem, szeretni fogom a testvéremet. Igen, ez egy döntés volt, a megvalósítása pedig meglepően könnyen ment. Hiszen kit is szeretne az ember, mint a "véréből-valóakat". 

Kevés olyan ember van, aki előtt valóban önmagam vagyok. Talán egészen pontosan kettő, mindkettejüket a Sors adta és én döntöttem úgy, hogy fontos helyük van az életemben. 

Az ember nem dönthet el dolgokat egymaga és nem is hagyhatja az életét a sorsra. Tudnunk kell kik vagyunk és hová tartunk, a lehetőségeket pedig az élet adja. 

Lehet, hogy csak a tavasz beszél belőlem, de egy kicsit úgy érzem megvilágosodtam. Persze nem annyira, mint Buddha, csak olyan hétköznapiasan, ahogy az egy átlagos embernek sikerülhet, de azért jó érzés!

Nyilván, mint mindenki másban, bennem is bennem élt a "szomszéd kertje mindig zöldebb" érzés és néha elég nevetségesen el is hatalmasodott felettem. Elhittem, hogy az emberekben megvan az én összes pozitív tulajdonságom és mindaz, amiben jobbak, az csak plusz. Naiv voltam, mikor azt gondoltam, hogy a normák egyformák, de legalábbis olyanok, mint az enyémek.

Mégis jó volt megtapasztalni, hogy semmi sem olyan szép, vagy rózsaszín, mint amilyennek tűnik. Mindenki jobb ebben vagy abban, de nagy átlagban mindenki hasonló szinten áll emberségből, csak ki melyik területen jeleskedik, persze vannak kiemelkedő személyiségek is- bár lennék én is egy közülük!

Végső soron mégis mindenki úgy alkot egy teljes egészet, ahogy van. Minden tettünknek megvan a maga oka és a helye a saját életünkben, ezeket pedig nem vizsgálhatjuk onnan kiragadva, ahogy mások tetteit sem. Vannak az életben szép és nem szép tettek, szép és kevésbé szép elvek és gondolatok is.

De egy biztos: az egyetlen ember, akinek minden tettével és azoknak okaival tisztában vagyunk az önmagunk. Efelett ítélkezhetünk, ezen alakíthatunk és egyedül ez az amiben bíznunk szabad, de mindenképpen kell is!

A kikötőben lassan egy éve vesztegel egy hajó. Senki nem meri elkötni, mert tudják kié, és azt is, hogy időnként leellenőrzi, hogy ott van-e még. Az egy év alatt sokat kopott a kötél a hullámok között, egyre vékonyodik és közeleg a nap, melyen vagy a kötél szakad el és a hajó elúszik a messzeségbe a tengeren, vagy jön egy olyan utazó, aki nem tudja kié, mié, csak megtetszik neki, felvonja a horgonyt és megadja neki azt, amiért a világon van és ami nélkül csak egyre pusztul, végül pedig léket kapna és elsüllyedne a tenger fenekére.

Szerencsésnek mondhatom magam, amiért sose láttam túl sok választási lehetőséget magam előtt, minden egyes helyzetben két út közül kellett választanom, a többi pedig részletkérdés volt. Mondjuk, biztos még ennél is könnyebb lett volna, ha nem vagyok maximalista -itt tudom, hogy néhányan krákognak, de így van. Mindig mindent tudni akarok és akkor vagyok nyugodt, ha ura vagyok a helyzetnek, így persze elég ritkán vagyok nyugodt... �

Most is két lehetőségem van, de már azt sem mondhatom, hogy az egyiket a szívem súgja, másikat az eszem. Mindkettőt nemes célnak és fontosnak tartom és a legjobb lenne, ha mindlettőt választhatnának egyszerre, hiszen valahol mindkettő vagyok egyszerre, de mégsem lehetek, azaz nem lesz könnyű, dehát szeretem a kihívásokat!

Egyszerre él bennem két élet vágya és lehetősége, fájna bármelyiket is feladni, már csak az áll előttem, hogy valahogy a kettőt összehozzam.

Példás életet szeretnék élni és azt hiszem, eddig ezt is tettem legnagyobb részt. Jól tanultam,  csináltam a hàzimunkát, amelyik családi kapcsolatot lehetett, helyrehoztam, megbántam a hibáimat, nem tartottam haragot és mindig mindenkinek jót akartam, még, ha mindez nem is látszott. Nap mint nap igyekszem felismerni a hibáimat és változtatni rajtuk, jó akarok lenni, egyre jobb, hogy egyszer valaki, legalább egyetlen ember példàt vehessen rólam. Az nem életemben nem egy ilyen ember volt, akinek a tettei vagy szavai máig bennem élnek és nap, mint nap próbálok felérni hozzájuk, hiszem ez az élet. Egyszer én is szeretnék ez lenne az embereknek, akik ők voltak nekem. Nem kell, hogy tudjam, sőt, jobb is, ha nem tudom. De úgy akarok élni, hogy hihessem, hogy valaki így gondol majd rám.

De kérdés, hogy ehhez példás élet kell-e, vagy csupán jókor kell lenni jó helyen és szerencse az egész, semmi más... Legutóbb egy volt gyári munkás, turiból öltöző, nem túl ápolt néni csomagjait vittem, aki olyasmit mondott, amin azóta gondolkodom. Nem minősíthetetem, de valószínűleg nem rendelkezett azokkal a kvalitásokkal, amelyekért én és sokan màsok dolgozunk. Kell-e ehhez mindez? Kell egyáltalán bármi? Vagy nem kell mást tenni és élni?! 

A másik beszélgetés, amitől sokat vàrtam és azt hittem, Bem sokat kaptam ennyit hagyott bennem: "ha megvan a hit és az akarat, akkor sikerülne kell mindennek". Mire akkor az akarat és az embertpróbáló munka? Hàt nem tudom, de azért néha hasznos.

Nem is igazán egy cél kell és terv, hanem hit a célban. Elég bizarr, de nekem egy elgázolt kutya és egy egész konkrét mondtad adta meg ezt a hitet, de innentől senki ne kérdezze, honnan van. �

Nem vagyok se feminista se önálló erős karrierista nő. Egy lány vagyok, aki szeret és akit szeretnek. Tele vagyok vággyal és tervvel és mély érzésekkel és meg ezekben a "földi törekvéseben" is meg nem értett művésszé kell, hogy várják, aki vagy meghaladja a korát vagy akin túlhaladt a kora. Hiszek a családban és a házasságban, hiszek az otthon melegében és létezik a lelkem mélyén az az otthon amiért minden nap felkelek, amiért akkor is elmegyek dolgozni, ha 4órát aludtam és amiért  inkább visszaakasztottam a szép kabátot. Nálam kishitűbb és remény vesztettebb ember pedig kevès van, így valóban kell, hogy létezzen ez a hely, ez a fogalom, ez az eszme. 

Tele vagyok keserűséggel és fájdalommal, fáj az ami nem volt az enyém, de éppen ezért kutatom, hogy mi is az, ami igazán hiányzott, lassan kezdem felépíteni magamban azt a világot, amiben élni szerettem volna, ez kárpótol és utat mutat. Nem látok magam előtt nagyobb vagy nemesebb célt, mint feleséggé, édesanyává és asszonnyá válni. Jobban mondva részben az is vagyok, olyan ez mint egy madarat kalitkába zárni és megmagyaràzni neki, hogy igazából ő arra született, hogy ebben a bádogdobozban énekeljen, hiszen sok ilyen másik madár is van, akkor ő miért próbálkozna repüléssel, ha a többieknek már bevált a kalitka!? És a modern madarak szépen sorban felcimkézve repülnek be a kalitka-komplexumokba, hogy ott aztán megcsinálják a szerencséjüket, mert ugye annak ez a módja. De azért elég sűrűn kémlelgetnek körbe a szomszédságban, hogy másnak hogy megy a nagy szerencse-csinálás, mert mintha nem stimmelnének a dolgok, de látszólag minden rendben. Reggel mindenki kirepül, este vissza, és így múlik el az élet.

A gyermekeimnek nem a kalitkába vezető utat akarom megmutatni, hanem kitárni előttük a világot és megtanítani nekik, hogy az mind az övék, azért van, hogy éljenek benne és vele. Távlatokat szeretnék nyitni, amelyekben egyúttal kapaszkodót is adok, egy biztos helyet, ahol az ember akár gondolatban, akár fizikailag megpihenhet, ez pedig a család.

És hogy mi lesz velem és az önmegvalósításommal? Egyrészt azt hiszem ez épp elég cél és feladat egy életre, amit, ha sikerül beteljesítenem, boldog ember leszek, másrészt engem soha nem kellett félteni, ha már madarakkal példálóztam, én tuti pingvin lennék, aki a jég hátán is megél, ilyen az én lelkem is. Sose volt könnyű, de valahogy mindig szakítottam időt arra, ami fontos volt számomra és azért úgy sejtem, hogy ennek egyszer meg lesz a gyümölcse is. 

Nem sok mindenben, de ebben a kettőben bízom!

"Ott álltam a stégen, előttem volt egy csónak, beleléptem. Egyre távolodtam a parttól és nekem kellett döntenem, hogy visszalépek a stégre, vagy a hajóban maradok. Én maradtam."

Az eddigi életem nem mondanám, hogy a legbékésebb, de mégis egy biztonságos stég volt. Valahogy úgy tudnám leírni magam, mint aki fél lábbal a csónakban van, a másikkal pedig a stégen és kínkeservesen próbálja együtt tartani mind a kettőt. 

Tudom miért léptem a csónakba, tudom mit remélek az ismeretlenben, tudom ki vagyok és így mi az, amire számíthatok, én pedig még mindig egyensúlyozok, küzdök, mert nincs merszem vállalni mindazt, amit én választottam, azaz választanék magamnak...

A csónak itt van, a fél lábam benne és egyetlen mozdulat, hogy ellökjem magam a parttól. Az erőm és az akaratom már megvan, csupán a megfelelő pillanatra várok!