Néha egy gondolat beszökik a fejembe. Mindig tudom, már az első percben, hogy nem átutazóban van, ugyhogy próbálok, úgy tenni, mintha mégis így lenne.
Meglátok egy reklámot, valaki kimond egy szót, olvasok egy nagyon mély mondatot, ami csak nekem az, és akkor elkezdődik...
Eljátszom a gondolattal, latolgatom a lehetőségeket, aztán megpróbálom félretenni, hogy akkor jol van ez "végig van gondolva, el van döntve", aztán megyek tovább. Ilyenkor furcsák a napok, semmi sem szép és valahogy nem stimmel az, ami azért többnyire szokott, valami motoszkál odabent.
Várom, hogy valaki kitalálja, rákérdezzen, lehetöséget adjon, hogy kimondjam. Az Istenért sem kezdenék bele magamtól. Várok, és a gondolat egyre jobban elharapódzik és màr ő maga is rosszul érzi magát "odabent". Egyre csúnyább és lassan a lehető legrosszabb formát ölti, aztán nem várol tovább.
Megcsonkítva, a lehető legelőnytelenebb formájában hagyom, hogy felszínre törjön, azaz lököm ki magamban, okádom bele a világba. Mint panaszt és vádat sajat magammal szemben.
#Diplomácia mesterfokon
