Ismertem egy lányt. Vidékről jött, szép neve és mégszebb arca volt. Ahogy ő maga is mondta, otthon mindene megvolt. A családja mindig azon volt, hogy semmiben ne szenvedjen hiányt. Lakása, autója, jó munkahelye volt, de 1-2 év után úgy döntött, ez nem elég, azaz nem így. Otthagyott mindent, feljött Pestre, hogy egymaga lehessen és egy kicsit arculcsapja az élet-még, ha ő nem is erre gondolt először.
Egy gyros-büfében dolgoztunk együtt vagy egy hetet. Egy török tulajdonosnál lakott, heti 6 napot dolgozott éjszaka, egyre többet késett, egyszer be is sokalt a nagy szabadságtól és hazament.
Mikor legközelebb láttam újra ki volt virulva. Soha senkinek az örömének nem örültem még annyira, mint akkor az övének. Annyira akarta a boldogságot és a világ végére is elment volna érte. Ez esetben szó szerinte így is történt: felélesztette a kapcsolatát egy régi ismerősével, gyorsan beleszeretett és indult hozzá Torontóba.
Akkor hátra volt még egy hónap az indulásig, a csuda tudja, hogy valaha elutazott-e vagy még az indulás előtt rájött, hogy az a fiú is a család baràtja, így mégsem őbenne találja majd meg a boldogságát.
Ijesztő így visszagondolni. Nagyon kedveltem azt a lányt, de szántam is. Egyik percben megérintette az eget, a másikban összeomlott, igazi kamasz volt huszonéves létére is. Úton volt, mikor találkotzunk, de szívből kívanom neki, hogy minél hamarabb révbe érjen. Ne máséba, hanem a sajatjába!
