Mostanában hajlandó vagyok hinni abban, hogy a filmeket a valóság alapján írják. persze némiképp kiegészítik, színezik azt, de léteznek azok az igazi 'filmbeillő' élethelyzetek, emberek, gondolatok, látványok, mind pozitív, mind negatív értelemben!

Abszurd helyzet, hogy Édesanyám hazahoz és a kocsiban beszélgetünk órákon keresztül, mert Apa nem szereti, ha bejön a házba, hiába bizonygatják mindketten, hogy ők békében váltak el és normális kapcsolatot ápolnak, ez számomra visszás. Régebben mindig ez az érzés volt az, ami átjárt... mostanra nem foglalkozom olyasmikkel, amiken úgysem változtathatok, hanem élvezem az adott helyzetet. Anyával azok a fajta emberek vagyunk, akik nagyon szeretik egymást, de egy bizonyos időnél többet nem tudnak együtt eltölteni, amíg kötelező jelleggel jártam hozzá láthatásra mindig veszekedésekbe torkollottak a hétvégéink és valaki szomorúan búcsúzott a másiktól, nem volt jó érzés.... Mostanra viszont beértek a dolgok, az anorexia, a pszichiátria, a sok veszekedés, önmagam keresése: igen, ezekre mind szükség volt, hogy most azt mondhassam, hogy igen, otthon vagyok a világban, boldog vagyok!- és nem éppen most jó kedvem van, hanem tisztában vagyok az érzéseimmel és tudom, hogy ez hosszútávon is ki fog tartani.

Nehéz volt belátnom, hogy lehetséges az, hogy jobb nekem és mindenki másnak is, ha keveset találkozom Anyával, de ez így van: ma ott ültünk a kocsiban, mindketten egy óvodás lelkesedésével elmeséltük a másiknak, hogy kivel mi történt azon a héten, nevettünk, mosolyogtunk, szerettünk. Őszinték voltunk egymással és semmi olyat nem tudtunk mondani, ami bántó lett volna. (visszautalnék egy beszélgetésre: nem, nem elég magunkban tartani a gondolatainkat, merthogy jobb az édes tudatlanság. Ha valamit gondolunk, az úgyis kibukik belőlünk idővel, ha valamit a helyére tudunk tenni a fejünkben, ahogy mondtam, a gondolkodásunkat változtatjuk meg, akkor valami csodálatos módon nem nyűg és fájdalomforrás lesz az őszinteség, hanem egy hihetetlen eszköz a kezünkben, amivel tökéjre vihetjük emberi kapcsolatainkat.)

Tehát ott ültünk a kocsiban, Anya és lánya voltunk, igazán! Sütött a nap, csiripeltek a madarak és egy pillanatra sem jutott eszembe, hogy mennyivel jobb lenne, ha ez a nő mindig itt lenne nekem, szeretnék egymást az Apámmal, ha minden másképp lenne... egyszerűen csak boldog voltam!

Sok mindent vissza kell szívnom:- bár vallom, hogy minden gondolatnak megvan a maga helye az adott szituációban és lelkiállapotban, de- igenis, van Apám és van Anyám, nem úgy, ahogy ez lenni szokott, de egyetlen egy közös vonás van ebben a két homlokegyenest különböző emberben: mindketten szeretnek engem és a Húgomat és csakis a javunkat akarják. Természetesen más eszközöket alkalmaznak és nagyon ritkán értenek egyet ezáltal gyakran kétségekbe taszítanak, de hát, Istenem, az élet veszélyes üzem, és, ha megnézzük: vitte valaha, valaki olyan valamire, aki a megszokott életutat követte, aki körül minden rendben volt?!

Igen, ezt nagyon sok helyről hallani, és sokszor igencsak sovány vigasznak tűnik, nehéz időnként ebben hinni, de ez igenis így van. Nem azért kell elhinni, mert én mondom és nekem hű, de milyen nehéz életem van, egyszerűen arra gondolok, ha az ember kap egy-két pofont az élettől, de azok nem verik földhöz, akkor már szinte logikus is: rutinja lesz, nem lepődik meg máskor sem, ha valami megoldandó helyzettel találja magát szemben, tudja, hol találhat rajta fogást. 'Teher alatt nő a pálma'...pedig annyi hasonló jutott az eszembe az előbb, de most csak ez az egy, a lényeget tulajdonképpen ez is fedi.

Mai utolsó fontosabb leírni valóm: vannak emberek, akik szeretnek minket, ki tudja miért, vannak és kész. Mindig készek arra, hogy segítsenek nekünk, akár egy mosollyal, akár egy többórás beszélgetéssel. DE: 'néma gyereknek anyja sem érti a szavát!' Sokan óvtak a túlzott őszinteségtől, mert ezt van, aki kihasználhatja. Persze, de, ha valaki ártani akar nekünk, annak nem kell különösebb fogódzó, úgyis megtalálja a módját, ha valóban olyan elszánt! Ha pedig folyton ettől rettegünk és nem adunk ki semmit önmagunkból, úgy azoktól is elzárkózunk, akik segíthetnének, ha bajunk van és velünk örülhetnének, ha boldogok vagyunk! Szóval:- Apának címzem!- "Az eredmények a komfortzónán kívül vannak!" Nagyon igazad van, de ez az élet minden területén így van. Nincs olyan, hogy őszinték vagyunk, kivéve egy-két dolgot. Van olyan opció, hogy igen, meg, hogy nem, a félig-meddig az már megalkuvás, akkor inkább hagyjuk is az egészet.

Igen! Őszintének tartom magam, azért irkálok itt, ezek olyan dolgok, amiket eddig nagyon kevés embernek vagy szinte senkinek nem mondtam volna el, a szívem legmélye úgymond. De úgy gondolom, hogy az ember akkor ad valamit másoknak, ha azzal a szíve egy darabkáját teszi eléjük, vállalva a kísérlet esetleges hátulütőit is. Jól ellavírozhatunk, úgy, hogy semmitmondó, felszínes dolgokat osztunk meg másokkal, de akkor soha nem válunk olyanokká, akikben bíznak, azok leszünk, akiknek a miújság-mizu-hogyvagy?-kérdéskörre az Ó,köszijól.Semmikülönösésveled?-választ sütik el. A bizalom kétirányú dolog, mondhatnám azt is, hogy elüzletiesült világban élünk, de ez egy teljesen érthető viselkedés. Ha valaki letámad minket az utcán és elmeséli nekünk az összes gondját baját, azt őrültnek nézzük, de milyen alapon várunk bizalmat, ha mi nem adunk?

Ennyit mára, semmi nagy konklúzió, sehol semmi összefüggés, maximum annyi, hogy ez mind az én fejemben jár, mondhatnám, hogy a memoárjamat írom, hogy ez egy napló... nem tudom mi ez, talán majd később műfajt alapítok!:D