Léthazugság, életút, berögződések, önáltatás, nevezhetjük sokféleképpen. Mindannyian járunk egy úton, és kívülről szemlél bennünket mindenki más, rosszalló pillantásokat vetve felénk és csóválva a fejét. Az egyetlen dolog, amire ráhatásunk van, az, hogy felnézünk-e, vagy egyszerűen, mint egy jó igásló, lehajtjuk a fejünket, letekintünk a saját utunkra és megyünk tovább.
Igáslovak, vagy rabszolgák vagyunk a saját életünkben is? Igen, egy bizonyos értelemben. Akárhogy döntünk, mindenképpen egy cél alázatos, vagy csupán alárendelt szolgái vagyunk. Besorakozhatunk más célja mögé, dolgozhatunk egy gyárban, ahol csomagolóként és igazgatóként is az a nagy és magasztos célunk, hogy gyorsan és olcsón állítsunk elő minél több befőttet, hiszen nekünk ebből származik hasznunk. Lehetünk hittérítők, vagy zöldek, mert az mennyire szép dolog, amúgy is bírjuk Istent, vagy tetszenek az újrahasznosított ruhák és szeretünk tüntetni. Vagy foghatjuk magunkat, a sarkunkra állhatunk és belekezdhetünk a saját utunkba, egészen egyedül. Ez az út járatlan, akadályokkal és rosszakarókkal teli. Itt vállalkozóvá és hajótörötté vállunk egy személyben egy lakatlan szigeten. Itt mi szabjuk a célokat, magunk "csomagoljuk a befőtteket" és saját magunkat kérjük számon, ha nem teljesítettük az előírt tervet. Többfrontos háború ez, amit egymagunk vívunk, de szépen lassan alakulnak a dolgok, tyúklépésben haladunk, de, ha vállaljuk a felelősséget és a piszkos munkát is, sok-sok tyúklépéssel odébb valami olyasmit szemlélhetünk majd, ami még nem volt, amit mi hoztunk létre, és lassanként kezd egymaga is mozgásba lendülni.
Azért odabent mindenki sejti, mire rendelte őt a sors, vagy teremtette az Isten-kinek hogy tetszik-, ezt az utat, korántsem elég megtalálni és sehol nincsen a félsikertől. Az életünk folyamán bármihez kezdjünk is, akár külső kényszerre vagy belső indíttatástól vezérelve, mindig eljön az a pont, hogy a gyerekjáték már nem gyerekjáték többé, meg kell feszülnünk, az élet próbára tesz minket és ezen a ponton dől el, hogy valóban lesz-e belőlünk valami, vagy csak volt tehetségünk, lehetőségünk, egy villanásunk, aztán pedig csillag módjára hullottunk-e alá.
De ilyenkor, mikor meg kell feszülnünk, nem lesz mellettünk az, akire még korábban tekintgettünk, hogy vajon mennyire forgatja a szemét az életünket látva. A nagy próbákat mindig egyedül éljük át, rosszakarók, támogatók és mindenféle társ nélkül. Éppen ezért kell jó igáslóként leszegni a fejünket, a saját utunkra koncentrálni, hogy ne egy kis, párhuzamos mellékösvényen kelljen a kihívásokkal szembesülnünk, amerre valaki más térített el bennünket.
