Hétköznapokban a csoda, csodában a hétköznapi

Amiben hittem és mjndig is hinni fogok az a szívem és az emlékezetem. Eleinte barbárnak éreztetem magam, ha apró, de marhára haszontalan emléktárgyakat dobtam ki, vagy süllyesztettem el a fiókom mélyére. Mára e mellé már ideológiát is tudok társítani. Hiszen, mi más különbség van egy felnőtt és egy gyermek között? Ahogy felnövünk egyre több időt szánunk gondolkodásra és magyarázkodásra, míg ezt gyermekként alvással töltjük, így rendkívüli mennyiségű stressztől kíméljük meg magunkat! Tuti britt tudósok is bizonyították már...
Na, de visszatérve. Most már nem bánt, ha megválok tárgyaktól, amelyekhez emlékek kötődtek, hiszen tudom, hogyha valami igazán fontos, az mindenféle emlékeztető nélkül is megmarad a fejemben, vagy egyszerűen a részemmé válik. Ez az érzés töltött el akkor is, mikor a Nagypapám meghalt, én pedig 1-2 napnál tovább nem tudtam szomorú maradni. Amíg élt mindig féltem tőle és nem értettem, de a halála után úgy érzem, bennem és minden más családtagjában is tovább él és mindannyiunkat egy kicsit többé és jobbá teszi. Amióta tudom, hogy fentről figyel bennünket, azóta igyekszem emberileg becsülendő dolgokat véghez vinni, hogy méltó lehessek Hozzá!
De bennem él minden utazás, minden elolvasott könyv és minden, amit valaha is láttam és átéltem. A szeretteimet nem képeken és talizmánokban hordom, hanem a szívemben. Kezd az életem egyre tisztábbá és "sallang-mentesebbé" válni. És tudom, hogy eljön az a nap, mikor szinte lemeztelenítve -hangsúlyozottan szinte!- kiléphetek majd az utcára és tudni fogom ki vagyok, mit akarok és egészen pontosan merre tartok!

Van egy tervem. Az egyetlen baj vele, hogy csupán tudáshoz és álláshoz vezet és nem élethez... Ennyivel kell beérnem? Emellett megjön maga az élet is? Vagy ez az élet és semmi több? Tudás és munka... Igen, erre a kettőre szükségem van ahhoz az élethez is, amire vágyom, viszont nem a megszokott és így pejoratív jelentésükben! Nem kell húsz diploma, vizsga-bizonyítvány és nyelvvizsga, de tudni akarok. Tudni az életről, az emberekről, a vilagról. Igenis még a fizika és biológia is érdkel, mert a világ szép és érdekes. De mindaz, amit meg lehet és meg érdemes tudni róla azt nem iskolában vagy valami király appon tanítják. Azt egyrészt maga az élet tanítja és azok, akik már tapasztaltabbak ezen a pályán. Nem csupán az idősek, de a solat megélt emberek is. Nem lehet mindenki mindenben jó, de egy valamiben biztos, hogy mindenki az. Figyelmesen kell járni a világban és mindentől és mindenkitől eltanulni a lehető legtöbbet. Mindig azt kell keresni, ami nekünk hiányzik, de szeretnénk, hogy meglegyen bennünk. Meg kell látni, hogy ezt kitől és hogyan tanulhatjuk el, és ha ez megvan, akkor csak figyelni kell és kérdezni. A világ nem olyan sötét és gonosz hely. A legtöbben örülnek, ha egy tulajdonságukat nagyra tartjuk és szeretnénk hozzájuk hasonlóvá válni. Ha segítséget kérünk, vagy kérdezünk, legtöbbször barátságos fogadtatásban lesz részünk. Ha pedig mégse, akkor nem a megfelelő embert találtuk meg. Aki irigy, attól jobb is, ha nem akarunk semmit tanulni...

nem. minden ami most van és, ahogy van az életemben azt én formáltam ilyenné, és így bizonyára valami okom is volt rá. másokon nem változtatnék, főleg, hogy nem is lehet. a múltamon nem változtatnék, mert különben nem lennék most az aki, és hogy önmagamon, a jelenemen és a jövőmön változtatnék-e? azt csinálom, hiszen élek!

Eddig keményen dolgoztam a csodákért és részletesen elterveztem, hogyan juthatnék el hozzájuk, a céljaimról pedig csupán álmodoztam és vártam, hogy valóra váljanak. Ma hajnalban, egy új év kezdetén felengedtünk egy kívánság-lampiont. Most először elfelejtettem kívánni és nem próbáltam meg megfejteni, hogy hová repült és mi lett vele- na jó, csak egy kicsit... De tudtam, hogy azok felé az álmok felé repül, amelyeket én még meg sem álmodtam, de ők mégis meg fognak találni engem. Mégpedig azért, mert meg kell, hogy találjanak. Mert ez a Sorsom, nekem pedig nem tisztem, hogy megfejtsem, az is éppen elég, hogy minden percét átéljem!

Ui.: mindezt természetesen jan. 1-én írtam :)

Az embert időnként arcul csapja az élet, de vannak azok a fura alkalmak, amikor ez nemhogy nem fáj, de először nagyon elgondolkodtat, majd boldoggá tesz. Mindannyian hajlamosak vagyunk azt hinni- legalábbis én mindenképpen-, hogy mi vagyunk a világ közepe és természetesen minden dolog mérték is egyúttal. Aztán jön egy ilyen pofon és rá kell jönnünk, hogy mi nem vagyunk senkik sem ezen a világon, csak kis porszemek, akiket az élet arra sodor, amerre akar és éppen ez a jó az egészben. Ugyan minden boldogságunk és sikerünk is egy múló pillanat, amiből a világ semmit nem érez meg, de így az összes fájdalmunk és félelmünk is annyira apró és jelentéktelen ezen a földön, hogy jobb nem is törődni velük. Ahogy az ember felnő, majd megöregszik, egyre gyorsulnak a percek és a napok.Eleinte még azt is megmutatjuk az ujjainkon nagy szenvedések árán, hogy 3 és fél évesek vagyunk, aztán idővel csak az éveket, majd évtizedeket számoljuk, azokra emlékszünk vissza, majd pedig azokra sem. Minden elmúlik és nem tudhatjuk sosem biztosan, hogy jól cselekedtünk-e, vagy sem és hagyunk-e nyomot ebben a világban. De éppen ez a jó! Jó néhány percre elmerülni abban a boldogító tudatban, hogy egy egész része vagyunk, egy nagyon kicsi része. Oka van a létezésünknek és értelme é néhány percre megpihenhetünk és csak úgy "lehetünk", mert a világ nélkülünk is tud tenni egy pár lépést előre, nekünk elég ezt néznünk, majd visszakapcsolódni a körforgásba úgy, hogy tudjuk, mindez nem vérre megy és "olyan még nem volt, hogy sehogy se lett volna"!

Erőm mindig mindenhez volt, bármit is adtam fel, az azért volt, mert már nem láttam célját vagy értelmét. Most viszont abban a különleges helyzetben vagyok, hogy az élet nem oldja meg és nem dönti el önmagát. Érzem magamban az erőt, de ott motoszkál a kérdés, hogy kell-e még, érdemes-e még kitartani. Ha valamit rosszul csináltam évekig, képes leszek-e teljes egészében megváltoztatni?

A legalapvetőbb hibát követtem el, természetesen, mi mást?! Meg akartam változtatni, akit szeretek, most pedig felmerül a kérdés, hogy valóban őt szeretem-e, vagy csak hiszek benne, hogy egyszer olyan lesz, mint amilyennek én szeretném/ szeretni akarnám.

nem is tudom, mi a rosszabb, vágyni valamire teljes szívedből, de tudni, hogy még nem lehet a tied, vagy megtapasztalni, érezni azt, hogy jól gondoltad, nem naív álmokat dédelgettél annyi éven keresztül, hanem valóban ez az, ami boldoggá tesz és így akarod élni az életed, és miután ezt megtapasztaltad, vissza kell térned abba a világba, amit szívből gyűlölsz, kimerít és boldogtalanná tesz nap, mint nap,de ez a dolgok rendje, nem választhatod a boldogságot, mert vannak kötelezettségeid.

Persze az az egyetlen vigaszom, hogy most már csak egy évig tart egészen biztosan, ami persze mindössze csak 10 hónap, hiszen iskoláról van szó. Még emellett lesznek benne szünetek is, mennyire könnyű lesz így. Már ma megszámolhatnám, hogy egészen pontosan hány gyötrelmes nap vár még rám ezen a helyen, amit sosem éreztem a magamének -és most már nem is tartom ezt kötelességemnek, mert tudom, hogy nem én vagyok az élhetetlen, hanem egyszerűen nem passzolunk egymáshoz ezzel az intézménnyel. Másnak jó lehet, lehet, hogy nekem is jobb lenne máshol, de erre az egyetlen évre felesleges váltani. Abban azonban biztos vagyok, hogy életre szóló lecke ez számomra, az elmúlt évekkel és a még előttem álló egyel. Meg kell tanulnom, hogyan szorítsam össze fogom és hogyan fogadjam el a változtathatatlant, és persze hogyan próbáljam benne mégis megtalálni benne önmagam számára azt a szépséget, ami egészen biztosan ott lapul valahol.

Elméletileg persze semmi más nem számít, csak az, hogy az ember miben hisz és majd azt képes lesz megteremteni magának, de ezek szerint én még nem hiszek eléggé az önálló és sikeres életemben, mert akármennyire szeretném megvalósítani a lehetetlent és mindenkit meglepő módon önálló lábra állni és nem pofára esni és egy életen át nyomorogni, ez még sajnos nem sikerült. A hitem pedig sikerek nélkül sajnos nem elég erős, azaz, nagyon könnyen vesztek a lendületemből és motivációmból, ha nem látom nagyon hamar, hogy kifizetődnének a fáradozásaim. Persze mindemellett tudom, hogy a bizonyos "lassan járj, tovább érsz" módon szépen haladok előre és belátható időn belül el fgom érni a célomat, de sajnos nem vagyok aza típusú ember, aki túl türelmes lenn. Tudom, hogy ki kell várnom és tudom, hogy közeledik felém minden, amire vágyok, de nagyon nehéz ezek nélkül a dolgok nélkül élni, abba az állapotba kényszerülve élni, ami ellen harcolok...

Hiába, hogy azt nyilatkoztam, nem változott semmi, azért én csak nem nyugszom bele, hogy teljes jogú állampolgár lettem és nem történik semmi. azt persze nem mondom, hogy ma rögvest kirabolok egy boltot, hadd ítélkezzen felettem a törvény- elvégre ettől a naptól fogva megteheti. de igenis rengeteg tervem van. Mindenki, aki ismer- azaz, a blogom masszív olvasói- tudják, és most még egyszer megtudják, hogy már 12 éves korom óta arra vágyom, hogy dolgozhassak, felelősséget vállalhassak és végre a törvény és a magyar állam is komolyan vegyem, mert nem magamat akarom fényezni, de néhány egyednél már óvodás éveim óta komolyabban vehető vagyok... Persze valahol meg kell szabni a határt, és örülök is, hogy nem Amerikában élek, mert akkor még hosszú évekig várhatnám, hogy beengedjenek a dohányboltba és a többi. Egy szó, mint száz: végre elértem a határt és előttem áll a világ. Ennél értékesebb jogilag már a koporsóban sem leszek, mondhatom, hogy a pályám már most csúcsára ért társadalmilag.

De, hogy mi van Mohameddel? Az életem nem vett olyan marha nagy fordulatot, és nem is fog. De, mint mindig, mostanra is van egy listám, csak, hogy ne érjen felkészületlenül ez a marha nagy öregedés!

1. vért fogok adni, gondoltam, egyszer meg kell próbálni, ha elájulok, majd maximum nem megyek többet

2. átalakítom az üzleti és anyagi életem (mert, hogy eddig is volt, de gyermekcipőben járt, ideje nekik is felnőni velem együtt)

3. inkább az emberekben hiszek, mint az eredménykben

Most pedig haladéktalanul megnézem az angol érettségim lehetséges eredményét! :)

volt az elmúlt egy év, nekem pedig volt egy "i want to be free" feliratú dossziém, ami tele volt rohadt sok összetűzött nyelvtan feladatsorral, most medig jött a tetejükre, egy gratulálunk a harmadik helyedhez oklevél. soha nem gondoltam volna, hogy ilyen módon mondhatom, hogy valóban megszabadultam, de így történt. mindig mondják, hogy sosem tudhatjuk, mit hoz az élet, remélem ez egyszer azért pozitiv irányban is igaz lesz.most már csak három-négy színes gémkapcsom maradt, ezek egyedül azok, amikre nem haragszom, őket a kedvenc tanáromtól kaptam. ő mindent megtett értem, valószínűleg én voltam ismét a hibás láncszem a gépezetben...

sose voltam spontán vagy szabad ember, de mindig abban bízom, hogy ezek valahogy majd a javamra fordítódnak az életemben, mert ugye kevés ilyen ember van, hátha pont rám lesz szüksége a világnak majd egyszer. persze valójában azzal sem vagyok igazán tisztában, hogy felejthető szeretnék-e lenni, vagy nélkülözhetetlen. remélem persze tiszta szívemből, hogy ez semmi több, mint kamaszkori hangulatingadozás, vagy elő/utó-menstruációs hiszti. ha egy kicsit hivatalosabb fórum lenne az, ahová most írok, valószínűleg nők milliói nyugodnának meg, hiszen ez a bizonyos menstruációs ciklus lefedi egy hónap 31, vagy annál is több napját, tehát a hiszti mindig jogos, sőt elvárható tőlünk...

sokkal keserűbb és mélyebbenszántó dolgokat szerettem volna ma összesírni, de igazából szükségtelen. hálistennek, ha egyszer abbahagyom a sírást, a gondok is elszállnak és nem nagyon tartom jó ötletnek visszaidézni őket. amit pedig a legszánalmasabbnak tartottam az egész irodalomban, az a nyüglődés volt, eddig pedig én is csak arra voltam képes, ezért adtam fel az ambícióimat, hiszen, ha én sem olvasnám magamat, akkor ezt mástól se várhatom el...

legutóbb pedig valami olyasmiről írtam, hogy a két legfőbb célomtól távol vagyok és ez szar. eleget fürdőztem már abban a mocsárban, amit magam köré teremtettem. ugyan, ha jól vettem észre ez genetikai sajátsága a családomnak, de igenis jobb akarok lenni náluk is, de annál méginkább, aki eddig voltam. olvastam egy pályázatról, ami eléggé a témába vág, a változás a kulcskérdés. eddig azon gondolkodtam, hogy majd jól leírom, hogy milyen stabilis és elcseszett jellemem van, de a jó magyaros pesszimizmussal valószínűleg sokan meg fognak próbálkozni, beállni bármiféle sorba pedig soha nem akartam és így most sem fogok.

most sem tudom igazán, hogy mi számít változásnak, hogy jellemző-e az emberre, meddig tart és egyáltalán szükséges-e, de majd elgondolkodom rajta és valamilyen publikálható formába hozom, tehát annál sokkal fellengzősebbé teszem, mint ami itt van.

az a legnagyobb szépsége ennek a blognak és annak, hogy kevés embert érdekel a sorsom, hogy ez gyakorlatilag ugy működhet a számomra, mint egy napló, aki pedig elolvassa, azzal úgyis vagyok olyan közeli kapcsolatban, hogy így legalább nem kell neki(k) egyenként elmondanom írni úgyis összeszedettebben tudok, mint beszélni...