A lány ott állt és magabiztosan mosolygott. Túl volt már a fokozatokon; nem okolta önmagát, nem akart bosszút állni, nem akart felejteni, egyszerűen csak továbblépett.

Könnyűnek érezte a lelkét, lazán rázta le láncait, ugyan egy teljes évébe került, míg kigabalyodott belőlük. Ez alatt sok vakvágányon indult meg, sokaknak okozott akaratlanul fájdalmat, de ez most mind nem számított!

Csak állt és mosolygott, őszintén és büszkén. Várta a hatást, de ez már valójában mindegy volt. Meg akarta mutatni, hogy túllépett mindenen, hogy a múlt egy pillanatra sem hat már rá tovább, egy emléket akart hagyni magáról, ami mindent felülír, ami bizonyítja, hogy új ember lett.

Hálás volt, őszintén! Egyetlen pillanatot sem érzett elpazaroltnak, vagy értelmetlennek. Ugyan szép emlékei nem maradtak, ez volt az egyetlen amit sajnált, de végre képes volt mindenre visszagondolni, úgy, mint élete egy elmúlt időszakára. Már nem fordult fel a gyomra, nem remegett a méregtől, könnyedén el tudta hessegetni a megalázottság emlékét is... egyáltalán , most már tisztában volt vele, hogy ennek köze sincs a boldogsághoz.

Érezte magában az erőt, hogy boldog legyen, ezúttal valóban, önmagáért, és azért, hogy valaki olyat boldoggá tegyen, akit ismét mer szeretni, és kinek a karjai között újra kitárhatja a szívét és ő szeretettel és tisztelettel fogadja minden  rezdülését.