Amikor rájössz, hogy mi mindened van, Sok minden megadatott nekem az életben: ismerhettem az összes nagyszülőmet, van hol laknom, van mit ennem, tanulhatok. Azt hittem csak ilyesmikkel büszkélkedhetek, de érzem, hogy tele van a lelkem is, nem tudtak megtörni, akármi is történt. ma először éltem át, hogy az egész lényemmel adni akarok valamit. De nem kellett erőlködnöm, ahogy voltam tökéletes voltam, csak az én döntésemen múlt, hogy mennyire teszek valakit boldoggá és minden erőmmel ezen voltam, még Így, hogy a régi gátlásaimmal meg is kellett küzdenem.
Borzasztó volt látni, hallani és átérezni mindazt, amiben részem volt. Sokkal több volt, mint amiről azt hittem, hogy lelkileg el vagyok képes viselni. iszonyatos érzés volt tudni, hogy valóban komoly mind az, amit mondott ez az ember, tényleg én voltam a karácsonyi ajándéka. Nem adtam neki magam, nem nő kellett neki, nem támasz, semmi ilyen szokványos és nem túl magasztos dolog. Segíthetett nekem. Paradoxonak hangzik, hogy azáltal tettem volna valakit boldoggá, hogy "kiszolgáltattam magam" vele, pedig így volt.
Soha nem láttam még olyat, csak hallottam róla, hogy van, aki csak létezik, teljesen elzárva mindenkitől, akar tenni, de egyszerűen mindenki érezteti vele, hogy óriási hiányosságai vannak és soha nem lehet a társadalom értékes tagja, kirekesztik és ezzel azt veszik el tőle, ami valódi értelmet adhat az életének: az emberi mivoltát és a tartását!
Felfoghatatlan volt, soha nem éreztem még ilyet. Az ellehetetlenítést. Én voltam talán az első ember, aki emberszámba vette, mármint nem elviseltem, hanem egyszerűen elfogadtam a segítségét és nem voltam tekintettel a sántaságára, nem akartam megkímélni az élettől, egyszerűen bíztam az ítélőképességében, elfogadtam azt, hogy segíteni szeretne. És valóban nagyon jó volt, hogy ott volt velem és valójában nem is tudom, hogy hogyan hurcolta volna ki azt a töménytelen mennyiségű csomagot egyedül, amivel elindultam.
...ahogy elfogta a remegés, mikor átölelt. Ijesztő volt. Féltem a múlt miatt. Pedig tudtam, hogy ő nem alattomos, ez az egész helyzet valami felfoghatatlanul új volt. Esetlenül, de megöleltem. Tudom, hogy nincs senkije az életben és jóformán semmije sem. Az emberek azok, akik bármit is jelenthetnek még neki az életében. Nem kellett sokat gondolkodnom ott, abban a helyzetben, hogy mi a helyes, egyszerűen mindazt a szeretet, ami bennem van és volt eddig is az emberiség iránt, csak nem tudtam róla, mind megpróbáltam neki adni, és azt hiszem a tőlem telhető mértékben sikerült is.
Az összes történet: tavaly a hamupipőkét nézte meg karácsonyi ajándékként a tévében, most pedig velem sétálhatott. Felértékelődtem, egyedül azért mert emberszámba vettem. Nem magamat akarom felmagasztalni. Teljesen le vagyok taglózva, hogy egy jó és értékes embert, hogy képes a társadalmunk így ellehetetleníteni és reménytelenné tenni az életét. Mondhatom, hogy gyerünk emberek, kapjunk észhez, de nagyon gyorsan! Mondom is. Nagyon, mindennél jobban bízom benne, hogy ezt az egy bejegyzésemet nagyon sokan fogják olvasni. Ideje lenne már, ha mindenki észbe kapna és elkezdene emberként viselkedni az észjátszás helyett, mert hosszú távon, csak az emberség marad, ha pedig ez is hiányzik belőlünk, nincs sok reményünk. Nem a társadalomban, nem az isteni-ítélőszék előtt, hanem magunk előtt. Magunknál pedig soha nem tudjuk visszaszerezni az emberi mivoltunkat, ha egyszer is hagyjuk azt veszendőbe menni és bármi mást fontosabbnak tartunk az emberségnél!
