Hétköznapokban a csoda, csodában a hétköznapi

Amiben hittem és mjndig is hinni fogok az a szívem és az emlékezetem. Eleinte barbárnak éreztetem magam, ha apró, de marhára haszontalan emléktárgyakat dobtam ki, vagy süllyesztettem el a fiókom mélyére. Mára e mellé már ideológiát is tudok társítani. Hiszen, mi más különbség van egy felnőtt és egy gyermek között? Ahogy felnövünk egyre több időt szánunk gondolkodásra és magyarázkodásra, míg ezt gyermekként alvással töltjük, így rendkívüli mennyiségű stressztől kíméljük meg magunkat! Tuti britt tudósok is bizonyították már...
Na, de visszatérve. Most már nem bánt, ha megválok tárgyaktól, amelyekhez emlékek kötődtek, hiszen tudom, hogyha valami igazán fontos, az mindenféle emlékeztető nélkül is megmarad a fejemben, vagy egyszerűen a részemmé válik. Ez az érzés töltött el akkor is, mikor a Nagypapám meghalt, én pedig 1-2 napnál tovább nem tudtam szomorú maradni. Amíg élt mindig féltem tőle és nem értettem, de a halála után úgy érzem, bennem és minden más családtagjában is tovább él és mindannyiunkat egy kicsit többé és jobbá teszi. Amióta tudom, hogy fentről figyel bennünket, azóta igyekszem emberileg becsülendő dolgokat véghez vinni, hogy méltó lehessek Hozzá!
De bennem él minden utazás, minden elolvasott könyv és minden, amit valaha is láttam és átéltem. A szeretteimet nem képeken és talizmánokban hordom, hanem a szívemben. Kezd az életem egyre tisztábbá és "sallang-mentesebbé" válni. És tudom, hogy eljön az a nap, mikor szinte lemeztelenítve -hangsúlyozottan szinte!- kiléphetek majd az utcára és tudni fogom ki vagyok, mit akarok és egészen pontosan merre tartok!